Nulla óra nulla perc

De  ilyesmi  aligha  történt.  Senkit  sem  látott,  pedig gyakorlottan  figyelte  a  környéket.  Néha  meglapult, hosszan  várt,  aztán  gyorsan  futott  tovább - ahogyan a  kis  rágcsálók  teszik  a  szürkület  beállta  után. Így  ért egészen  az  úthoz.  A  nap  már  nyugodni  készült.  Hart fáradt  volt,  megpihent  hát.  Közben  az  agya  lázasan kutatott  emlékeiben:  mit  tegyen  most?  Az  Uzival  a kezében  akkor  sem  stoppolhatna  le  egy  erre  járó  autót, ha  lenne  itt  forgalom.  Vagy  lemond  a  teljes  fegyverzetéről  és  úgy  próbál  elkapni  valamilyen  járművet,  vagy megtartja  a  fegyverét,  nehogy  baja  essen.  Az  út  kihalt volt.  Sejtette,  erre  javarészt  csak  katonai  járművek közlekednek,  és  talán  munkagépek,  ha  valahol  a  környéken  a  hadsereg  épít  valamit.  Elnézett  jobbra - a támaszpont  és  Szváziföld  arra  van.  Ott  az  esetleges menekülés. Vagy nem?... Mindenesetre  várakozott.  A  sebén  kötést  is  cserélt. Nina  odaadta  az  egész  kötszerkészletét,  ami  nem  volt olyan  sok.  Kulacsából  langyos  vízzel  mosogatta  a  sebet, de már erre a könnyed érintésre is elviselhetetlenül fájt, összeszorította  fogát,  aztán  káromkodott.  Majd  figyelt.
Leült, elrejtőzött, és várt.
Már  besötétedett,  amikor  autózúgást  hallott.  Meglapult.  Jól  számított - egy  katonai  dzsip  robogott  északról délre,  három  árnyat  látott  benne.  Őrjárat.  Biztosan őrjárat...
Elálmosodott.  Hátrább  húzódott  az  úttól,  és  remélve,  hogy  nem  fedezik  fel,  aludt  két  vagy  három  órát. Aztán  ismét  evett,  és  elindult  az  úton  délre.  A  hold  is feljött,  nem  volt  túl  nagy  fénye,  de  az  utat  megvilágította,  és  Hart  a  szélén  ballagott.  Szeretett  volna  sietni, de  sebe  lüktetett,  érezte:  elfogy  az  ereje.  Mind  kevesebb  volt  a  remény,  hogy  eljuthat  Szváziföldre,  de azért  nem  mondott le  róla,  makacs  volt,  mint  mindig. „Egy az ezerhez, egy az ezerhez", ismételgette. Pirkadatig  ment,  közben  az  úton  nem  volt  mozgás. Egy  bokorcsoporthoz  érve  ismét  lefeküdt,  félig  aludt, félig  éberen  figyelte  a  világosodó  tájat.  Elszánta  magát.
Nem  gyalogolhatja  végig  a  hátralévő  százhúsz  mérföldet, egy hét múlva sem érne oda. Megint  jött  egy  autó.  Ezúttal  délről.  Ez  is  dzsip  volt, három  katonával.  Újabb  őrjárat,  vagy  talán  ugyanazok,  nem  tudta.  Hasra  vetette  magát  a  bokor  alatt, felemelte  az  Uzit.  Ravaszul  hagyta,  hadd  jöjjenek  egészen  közel.  Nem  akarta  elrontani  az  autót  túlságosan, hiszen  szüksége  lesz  rá...  Mikor  már  nagyon  közel volt,  gondos  célzással  belelőtt  a  bal  első  kerekébe. Rögtön  magasabbra  rántotta  a  fegyver  csövét,  kivárt - tudta,  a  sofőr,  amint  megérzi  a  „defektet",  manőverezni  fog,  és  később  talán  fékezni  is.  Az  autó  elszáguldott  előtte.  Akkor  lőtt  ismét.  Még  mindig  nem  állította  sorozatlövésre  az  Uzit,  a  második  lövése  is  egyes volt.  Egy  katona  lehanyatlott.  A  sofőr  talán  gázt  adott, ösztönösen  menekülni  akart,  de  ezzel  a  kerékkel  ez lehetetlennek  bizonyult.  A  mellette  ülő  katona  hátrafordult  az  ülésen,  és  felemelte  fegyverét.  A  sorozat  első golyói Hart feje fölött tépték meg a bokrokat, akkor már  ő  is  sorozatot  lőtt.  A  terepjáró  szélvédője  valósággal  szétrobbant.  Nem  látta,  mi  történt  a  katonákkal,  de az  autó  csökkenő  sebességgel,  féloldalasan  torpant  meg az árok szélén. Hart  tapasztalt  harcos  volt.  Most  sem  sietett.  Az úton  nem  volt  más  mozgás.  A  katonák  kiáltoztak. Vagy  már  csak  egyikük  szólott?....  Hart  lassan odébb  kúszott,  a  bokrok  takarásában  ment.  Látta, egy  sötét  test  guggol  az  autó  mögött.  Szóval  egyikük  még  harcképes...  De  Hart  nem  sietett.  Megkerülte  az  autót,  nagyon  messze  tőle,  miközben  egy percre  sem  vette  le  róla  a  szemét.  A  másik  oldalon tüzelőállást  foglalt  el,  de  az  Uzit  csak  egyes  lövésre állította. És  nem  is  kellett  többször  lőnie.  Csak  egyetlenegyszer.  A  katona,  aki  az  ellenkező  oldalról  várta  a  támadást,  egyenesen  fejébe  kapta  a  golyót.  Hart  nyelt  egyet, most  megint  érezte  a  sebét.  Kivárt.  Végre  a  férfi  megmozdult,  cikcakkban  közeledett  a  kocsihoz,  minden lépésnél  készen  arra,  hogy  a  földre  vesse  magát,  tűzre tűzzel válaszoljon. Az  első  lövéstől  csaknem  harminc  perc  telt  el,  mire teljes  bizonyossággal  a  helyzet  urának  mondhatta  magát.  Az  autó  mellett  három  halott  katona  hevert.  Hart nem  vesztegette  az  időt,  most  már  sürgős  volt  neki  is. A  halott  katonákat  elvonszolta  az  útról,  ki  a  bokrok közé,  az  egyikről lehúzta  a nadrágot,  a  másikról  a vértelen,  ép  zubbonyt,  kapkodva  és  sebétől  fintorogva átöltözött.  Az  Uzitól  nem  vált  meg.  Aztán  kereket cserélt.  Beugrott  a  volán  mögé.  Kitett  a  kocsiból  mindent,  ami  előző  utasaira  emlékeztethetett  bárkit  is - fegyvert,  tárakat,  bőrtáskát,  sapkákat.  Egyet  a  saját fejére tett, és gázt adott. Délnek  fordult,  és  sebesen  száguldott  a  támaszpont felé.