Helder felügyelő még látta a szürke fénybe burkolózó várost. Rotterdamot a kikötő fölött hagyta el; a helikopter zúgása már fülébe ivódott. Nem először repült errefelé. De valahogy nem kedvelte ezeket az órákat. A repülés számára azt jelentette elsősorban, hogy elvesztette lába alól a biztosnak hitt talajt, és vele együtt mindazt, ami élete igazi színterét jelentette. Ez a jószág a maga könnyedségével a labilitást idézte, ahogyan átrebben az alulról magasaknak tetsző akadályok fölött. Nagyfeszültségű vezetékek egész rendszere, gyárkémények... Kikötői daruk, magas házak. Nincs hát akadály a technika előtt?... Valaha az emberek soha nem látták felülről azt, amit maguk építettek. A nagy székesegyház jutott eszébe. Kétszáz évig építették, úgy hallotta. De azok közül, akik dolgoztak rajta, soha senkinek nem adatott meg, hogy megpillantsa az egész hatalmas téglahegyet felülről is, sőt még a lehetőség sem merült föl bennük. Az a nagy lény, aki felülről nézhette a világot - az Isten volt, szerintük. „Akkor hát most mi vagyunk az istenek, mi, akik repülünk. Vajon eszébe jut-e ez mindazoknak, akik nap mint nap felemelkedhetnek, lenézhetnek? Biztosan nem."
Helder felügyelő nagyot sóhajtott. Megfeddte magát az efféle gondolatokért, mint már nemegyszer. De nem tehetett róla, ahányszor a levegőbe emelkedett, minduntalan filozófussá változott, vagy legalábbis annak képzelte magát. Lopva a pilótára pillantott; csak látásból ismerte. A fiatal, egyenruhás férfi napbarnított keze erősen fonódott a kormányrúdra. Helder becsukta a szemét, és visszagondolt az elmúlt órára. Nem sejtett semmit, természetes állapot ez mostanában. Elmúlt már az első év lelkesedése, amikor percenként csak az a vágy hevítette, hogy no most, végre, elindulhat egy „éles bevetésre"... Aztán a valóban éles bevetések száma egyre több lett, ő pedig mind kevesebb lelkesedéssel, de annál több rutinnal és nyugalommal csinálta a dolgát. Sőt egyre tapasztaltabb lett. Szóval végiggondolta ismét, hogyan is kezdődött ez a mostani útja. Szerette szabad pillanataiban így rendszerezni az eseményeket, csak önmaga számára. A gyors riasztás után nem sok hiányzott, hogy egyáltalán ne induljanak el; a rendőrségi leszállóhely központjában az irányító kétszer is átszólt a polgári repülőtérre, miként alakul a szélerősség a parti vizek fölött. De mivel a tengeri mentők is azt közölték, hogy a vihar igazi, veszélyes magja lényegében - az előrejelzésekkel ellentétben - elkerülte ezt a vidéket, a rendőrségi központ sebesen engedélyezte az indulást. Helder is erősködött, hogy minden perc késedelem megnehezíti a nyomozást, és különben is gyilkosságról van szó. Forró nyomokban reménykedett.
Ez alig tíz perccel korábban történt; most végre a dokkok fölött repültek. Mennyi idő telt el a bejelentés óta? Legalább tizenkét perc. És hozzá kell adni azt is, amíg majd odaérnek. De úgy mondják, ez a torony nincs messze a parttól.