Continak nem volt nehéz a nyomára akadnom; az ő neve benne volt a telefonkönyvben. A délkeleti negyedben lakott, ez afféle alvóváros volt, délelőtt még unalmasabb, mint Frengo központja. Conti egy kis utcában lakott, sűrűn álltak a házak, angol mintára kis lépcsők vezettek fel a bejáratokhoz, de a kopott vakolat érthetően adta tudtomra, hogy ez bizony nem London.
A sarki gyümölcsárus igencsak unatkozott, hát társalgást kezdeményeztem vele kis bódéja árnyékában. Hamarosan Contiékre tereltem a szót. Mivel a férfi évek óta ezen a sarkon tanyázott, már elég sokat tudott a környező lakókról. Azzal etettem, hogy itt akarok lakást vásárolni, mit tud az itteni emberekről, ki lehet-e velük bírni? Háromnegyed órás ácsorgás és egy kiló banán helyszíni elfogyasztása árán megtudtam, hogy a fiatal Conti azzal a sárga Citroënnel közlekedik, amelyik a kapujuk előtt áll. „Hosszú, nyurga srác, és olyan kölök még", jegyezte meg róla a gyümölcsárus. Aztán hagytam, hogy meséljen még a mellettük lakó Bavarre asszonyságról, aki kilenc macskát tart a lakásában. Ezt is éppen olyan feszült érdeklődéssel hallgattam, mint a többi leírást. Már tizenegy is elmúlott, amikor búcsút vettem a bőbeszédű kereskedőtől és autómban elhelyezkedve vártam. A környéken szinte senki sem járt. Aznap a gyümölcsös sem tett szert túl nagy bevételre.
Már majdnem dél volt, amikor Larry Conti kijött szülei házából és beült a kocsijába. Utánahajtottam. Azt hiszem, nem vette észre, hogy követem; a belváros felé vezető utcákon volt egy kis forgalom, el-eltűntem a kocsik között. Larry az egyetemre ment, úgy látszik, délután voltak órái. Megelőztem a parkoló előtt, és mire a főépület közelében leparkolt, már gyalog értem a Citroën mellé:
- Larry Conti? - kérdeztem, és hanyag mozdulattal mutattam fel a magándetektív-igazolványomat. Akinek nincs gyakorlata ezen a téren, könnyén azt hiheti, hogy rendőrtiszt vagyok. Nos, Larrynak sem volt gyakorlata.
- Pa-parancsoljon... talán behajtottam a tilosba?
- Nem erről van szó - beültem melléje a kocsijába. Milter vagyok az Eltűnési Osztályról. Egy régi ügyben nyomozok, és azt hiszem, ön is segíthetne nekünk.
- Én? - ezen tényleg csodálkozott. Akkor néztem meg őt magamnak először. Igaza volt a gyümölcsárusnak: Larry egy túlméretezett kamasz benyomását keltette. Hosszú volt, mint egy partvis, és e hasznos szerszámnál alig valamivel vastagabb. Szőkés, fakó haja a vállát verte, de az álla még alig pelyhedzett. Nagy, zöld, naiv szempár nézett rám csodálkozva és kíváncsian. Csontos keze vékony ujjakban folytatódott.
- Bertáról van szó - és elmondtam pár szóval, amit „mi, a rendőrség már tudunk". Igaz, e szót nem ejtettem ki a számon, de ő biztosan így értette. Kölyökszemét rám meresztette:
- Hát ezt is tudják, hogy szombaton...? Nahát!
- Mi már sokat tudunk - biztosítottam. - Szóval Berta tényleg ismerte a fényképen látott fiatalembert?
- Persze, hogy ismerte. Pedig tagadta.
- Eléggé ügyetlenül tagadta - mondtam. Megint látható csodálattal adózott a hatóság jólértesültségének, aztán folytatta:
- Nekem semmi közöm hozzá, tulajdonképpen. A múlt hónapban eljártam Bertával moziba, meg diszkóba. De végül is, Berta nem az a lány, akire nekem szükségem van, most már tudom - ezt mély meggyőződéssel mondta. Csak kamaszfiúk lehetnek ilyen biztosak az élet dolgaiban.
- Ki az a Berta voltaképpen? - érdeklődtem ártatlanul. Nem vette észre, hogy most jóval kevesebbet tudok, mint az előbb.
- Csinos, de egyszerű lány. Most pincérnő egy tóparti éjjeli mulatóban. - A fiú hirtelen közelebb hajolt és ahogy a tévében láthatta - egy rendőrségi besúgó bizalmas stílusában hozta tudomásomra: - Azt hiszem, van valakije, mert az állásához képest túl drága lakást bérel. Képzelje, egy bungalóban lakik a tó túlsó partján, az Északi úton, a 24-es szám alatt.
- A neve?
- Berta Liss.
- Ha van valakije, aki kitartja, miért kezdett magával járni?
- Talán tetszettem neki. No és én fiatal vagyok, az a fickó meg biztosan vén - ezt is természetesen mondta. Csak magamban mosolyogtam. Persze lehet, igaza volt. - De nehogy azt higgye, felügyelő úr, hogy mindezt kitaláltam. Egyszer láttam is nála azt a pasast. Nagydarab, jó negyvenes, fekete bajusza van és szürke öltönyt viselt, és még nyakkendőt is, pedig csak délután volt és tűzött a nap. Éppen akkor jött ki, amikor megálltam a kocsival a ház előtt. Ezzel ni - csapott kezével a Citroën kormányára. - A pasas szó nélkül elment mellettem. Egy taxi várta. Bertát hiába kérdeztem, nem akart róla beszélni:
- Lehet, az a fickó tartja ki - mondtam óvatosan. Larry buzgón bólogatott:
- Én is így gondolom!
- De ki volt a fényképen látott férfi?
- Ehhez el kell mondanom, hogy Bertát én már régebben észrevettem. - Larry hátradőlt az ülésen. - Majdnem fél éve egyszer a fiúkkal voltam abban a mulatóban. Drága hely, hát csak ritkán járnak oda egyetemisták. Berta szolgált ki bennünket. Néha eljöttem még megnézni, aztán egyszer láttam a parkban tréningruhában futni. Azzal a fiatal sráccal, a fényképről... - itt következett Albert Treyung külsejének eléggé pontos leírása. - Nem tudom, szombat este Samanthánál miért tagadta le azt az ismeretséget?
- Szóval megismerkedett később Bertával, és a múlt szombaton együtt mentek el Samanthához...
- Igen. Elhívtam magammal, mert a barátaimnak már előbb eldumáltam, hogy befűztem egy mulató pincérnőjét. Szerettem volna bebizonyítani nekik, hogy igazat mondtam...
Kicsit nevetséges volt, ahogy most még nekem is bizonygatta. Persze, ha az ember tizenkilenc éves, egy mulató bájdús pincérnője valóban nagy fogásnak tűnhet:
- Hát ennyi elég is - mondtam. - Most órára megy?
- Igen, perceken belül elkezdődik.
- Köszönöm a felvilágosítást. Viszlát.
- Viszontlátásra, felügyelő úr.
Megint nem tártam fel előtte, hogy mennyire téved. Nem vagyok felügyelő. A parkban tettem egy kört, megvártam, míg Larry eltűnik az egyik épületben. Akkor beültem a kocsiba és térképembe pillantgatva elhajtottam az Északi útra.