5.
Minden ellenséged közül a legveszélyesebb az, aki a barátod. De mire ezt megtanulod, a barát már hátba lőtt koncentrált koherens nagy energiájú fénysugarával, és e bölcsességgel gazdagabban válsz meg a világtól.
L. B. Homeross
Tesseor érezte, hogy ereiben megfagy a vér. Tagjait jeges bénultság lepi el. A homályban állt, Passy háta mögött. Fejére erősített lámpájának fénye ide-oda táncolt a falon, végre megállapodott Tauro testén.
A szörny alacsony volt, csak árnyéka hatalmas. A fénykévében bizonytalanul mozdult, karjával eltakarta arcát. Tesseorban még mindig ott vibrált az idegesség, a félelem és a találkozás izgalma. Nem volt nála lézerfegyver, a laboratóriumban nem talált, és most csupán egy közelharcra alkalmas kard, vagy inkább hosszabb tőr fityegett az övén. Ez elkerülte Dedal figyelmét, amikor lefegyverezte a padlón heverő lovagot. A férfi rajta feküdt fegyverén. Most önkéntelenül is ezt markolta.
Pedig a szörny nem fenyegette őt, még puszta létezésével sem. A Tauro ugyanis... gyermek volt még. Egy tízéves gyermektesten bikafej és szarvak. A nyaka talán erősebb a szokottnál, hisz nagyobb terhet kellett hordoznia. A fej fekete, szőrös, fülei a bika és az ember fülét formázták egyszerre, szarva előre kunkorodott, a fény megvillant éles hegyein. A szarvak alatt hajszerűen fodrozódott a szőr. Fekete szempár meredt a fénybe, szinte pislogás nélkül. A széles orrlyukak körül simán csillant a bőr, alatta az állat-ember száját látta Tesseor. Az az arc... bika pofája és ember arca, leírhatatlan keverék, ijesztő és megható egyszerre. Gyermeki vonások keveredtek az állat nyers formáival.
Tauro nem viselt ruhát. Meztelen testén itt-ott feketés szőr nőtt, keze és lába emberi volt. Nyakán és mellén a bikafej észrevétlenül ment át embertestbe, nagyon természetesnek tetszett ez a fura keveredés. Tesseor izgalmát legyőzve, némi csalódottsággal állapította meg, hogy Tauróban nincs semmi fenyegető, semmi, ami veszélyt jelentene. Az ő számára nem ellenfél. Nem szörny a szó igazi értelmében. Egy vékony lábú gyerek bikafejjel - semmi egyéb. A lovag csalódott hát, de belső feszültsége nem múlott el. Dedal azt mondta, amikor Tesseor legyőzte a gépszörnyet: az egy másolat. Hazudott hát, és a lovag sejtette is, miért. Az a gép nem egyszerűen embertestű, bikafejű teremtmény volt, hanem négylábú, sokkal inkább állatszerű "lény". A Labirintust őrizte, és arra szolgált, hogy ha úgy hozza a sors, elijessze az esetleges betolakodókat, vagy adott esetben kivigyék a kapu elé a nép elrettentésére... Tesseor jól ismerte az alapfeltételt: a legendák szörnyének olyannak kell lennie, amilyennek a hiszékeny emberek elképzelik azt. Csak úgy gyakorolhat rájuk megfelelő hatást. Azt a hatást, amit tudatuk mélyén az emberek el is várnak, hisz alapjában véve szeretnek rettegni. És nyilván bikát vártak, tüzet fúvó, kiszámíthatatlan viselkedésű állatot, amelytől rettegni lehet, rettegni kell...
Tesseor sóhajtott. De a fényt nem vette le Tauróról... A lény egy lépést tett előre. Szemét bánthatta a fény, mert sűrűn pislogott. Kis teste a valóságosnál is törékenyebbnek tetszett. Ajka mozdult, torkából artikulált emberi beszéd hallatszott:
- Mama ... De jó ... itt vagy ...
- Itt vagyok, fiam - Passy hangjában most volt valami, amit Tesseor még nem hallott tőle. Passy most nem az uralkodó és nem is a szerető volt. Nem érzéki szavakat suttogott a föléje hajló férfi fülébe, nem is udvaroncoknak vagy szolgáknak parancsolt. Nem beszédet mondott egy kreddani iskola megnyitásán, és nem is a férjével veszekedett. Nem csipkelődött, és nem énekelt elektronikus hárfakísérettel. Ahogy a világ minden asszonyában - benne is egyszerre több ember rejtőzött. Ez a Passy különbözött minden más Passytól. Anya volt. Odatérdelt a gyerek mellé, magához ölelte. Nem játszott, nem érezte magán a főszereplőnek kijáró tekinteteket. Most önmagát adta.
- Gyere, kicsim. Hadd öleljelek meg - és magához szorította a meztelen, meleg testet. A mozdulatban benne volt egész kétségbeesése, szomorúsága. Az asszony most nem a barlang komor falait látta maga előtt. Napsütötte, fehér falak vonultak el az agyában, szinte látta is őket, pedig sohasem volt ott... Atten? Vagy egy másik bolygó? Ahol tiszta a levegő, igazi vizek vannak a folyókban és a tengerekben, fehér falú házak állnak a kék égbolt alatt... Lehet, ez a Föld. Gyermekkora óta látja magában, hívja magához ezt a földet, ami talán nem is létezik. Talán, nagyon régen, láthatott erről valami filmet, és bár nem emlékszik rá jól, tudatába valósággal beleégett a látvány. Vággyá lett, ellenállhatatlan vonzássá. Ha nem lenne királyné, ha nem kötné minden Kreddanhoz .. .
És ideköti még valaki, akiről csak Dedal tud. Akiről eddig a percig csak Dedal tudott.
- Fiam... Nincs semmi baj?
