Élted a magad kis életét, ami fontos volt számodra, de most nem lehet más fontosabb, mint hogy kikerüld a mindenhonnan fenyegető csapást. Nincs kegyelem, nincs ellenszer a végzet ellen, de most nem is gondolsz arra, hogy miként lehetne ennek az egész szörnyűségnek, káosz állapotnak véget vetni. Kevés vagy ehhez, és több ezer ember sem jelentene semmilyen megoldást. Akárki szembeszáll, makacskodik, csak mártír lehet. Nem is teszed fel a kérdést, hogy hogyan, és hogy miért. Miért éppen veled történik ez, miért éppen a földet sújtja ez a pokol, csak menekülsz, hátra sem nézve. Legszívesebben egy fekete kendőt csomóznál a szemeid elé, mert ha sokáig nézed a látványt, beleőrülsz. Beléd hasít, hogy mi lehet az ismerőseiddel, rokonaiddal, szeretteiddel, akikkel tegnap még beszéltél, röhögtél,viccelődtél, de most már mindezt nem teheted meg, hiszen beszélni is csak suttogva lehet, egy sötét pince legeldugottabb zugában. Magadra vagy utalva. Nem fog senki segítő kezet nyújtani, vagy ha igen, akkor csak abban az esetben, ha valamit tudsz adni cserébe. Az ember minden eddiginél jobban hasonlít egy csordára, véres farkasokra, akiknek nincs fontosabb, mint saját életük, és ezért mindent megtesznek. Akár a kedves szomszédod is kirohanhat a házból és nem kérdezve semmit, fejbe lő, vagy jobb esetben leüt egy fémlapáttal. Téboly. A fejedet fogod, a füleidre szorítod a remegő kezeidet, miközben vérzik az arcod, a karod, a nadrágod elszakadt, és hullik a könnyed. Nem is tudod eldönteni, hogy mit, vagy kit siratsz. Magadat sajnáljad? A világot? Nyugodj bele, hogy ennek a napnak is el kellett jönnie egyszer? Miért mondanád, hogy nem érdemelted meg mindazt, aminek most egy résztvevője lettél sok millió sorstársaddal együtt.
Menekülő ember lettél, egy eddig még el sem képzelt játékban, ahol a vér, a sikoly, mind-mind valóságos. Emberek hulláit viszi a sodrás, emberek inkább eldobják az életüket, csakhogy ne kelljen a végét látniuk ennek a harcnak, ami nem is harc, hiszen nem jelentünk semmi ellenállást, erőt az ellenfélnek, aki mindenen átgázol, mindent eltipor, mert most nem lehet kegyelem. El sem akarod képzelni, mi vár azokra, akiket nem öltek meg, csak foglyul ejtettek. Nem kérdezed, hogy ki a szerencsésebb.
Magadhoz veszel egy csőre töltött pisztolyt, nem is tudva, hogy milyen nevetséges vagy vele, ahogy szorongatod és sebezhetetlennek hiszed magad. Autóba pattansz, és csak nyomod a gázt, magad sem tudva, hova tartasz. Azt hiszed, máshol biztonságosabb, hogy most az egyetlen ésszerű dolog amit tehetsz, hogy a lehető legmesszebb mész, ki a világból. Amíg van benzin, nincs gond. Nem szállsz ki a dolgodat elvégezni, mert félsz, hogy a bokrokból emberek ugranak elő, és elveszik akocsidat, téged pedig jól helyben hagynak. Nem érdekel, hogy százak könyörögnek egy helyért az autódban, hogy vidd el őket is. Csak nyomod a gázt. Úgy érzed, egy tömegbe is belehajtanál gondolkodás nélkül.
Most nem mérlegelsz. Mint ahogy az ellenség sem teszi ezt. De ők is hibáznak, és saját mohóságuk lesz a vesztük. Mikor tankok, repülők, hadtestek sem érnek fabatkát sem, akkor lép közbe a természet, és a segítségünkre siet. Technikai fejlettségük fényévekre megelőzik a miénket, mégis hiba csúszik a számításukba, mert senki sem tökéletes. Nem számoltak azzal, hogy mi nem fegyverrel szállunk majd szembe velük. Csak a nyers erőfitogtatásra építettek, de áttételesen egy szúnyogcsípésbe haltak bele. De ráébresztettek arra, hogy célpontok vagyunk, és jobb félni, mint megijedni.
