A KIVÉGZÉSEK TÖRTÉNETE

"Fejed porba hullik..."

A lefejezés

Az egyik legősibb kivégzési módszer. Persze már sohasem fog kiderülni, hogy a legelső "hivatalosan" elítélt embert mi­lyen eszközzel vagy módszerrel végezték ki. Nincs kizárva, hogy ez a szakadékba taszítás volt. Vagy olyan módon száműz­tek valakit, hogy annak ott okvetlenül meg kellett halnia, pél­dául egy életre alkalmatlan kopár szigeten. Bizonyos néprajzi és régészeti érvek amellett szólnak, hogy az eszköztelen őskor­ban is voltak kivégzések; ilyenkor a törzs szokásaival szembe­szegült, vagy ott valamilyen konkrét bűnt elkövetett személyt mély barlangba, kútba hajították és ott elvérzett vagy éhen halt. Netán befalazták ugyanebből a célból. De olykor elég le­hetett az is, ha fegyvereitől megfosztva kilökték a lakóbarlang bejáratán az éjszakába, ahol kardfogú tigrisek és más, az ős­ember számára félelmetes ellenfelek várták a zsákmányt.

Így hát a lefejezés eredete is ködbe vész. Mindenesetre al­kalmazták minden korban és civilizációs központban. A kö­zépkorban különben többször, mint az akasztást. Ne feledjük, hogy Európában csupáncsak az 1700-as évek második felében kezdtek úgy igazán gondolkozni általában a kivégzésekről. Akkor sem azok helyességét vetették fel, hanem inkább vala­miféle furcsán értelmezett "humanitárius" szempontból azon vitatkoztak, vajon melyik a jobb: az akasztás vagy a fővesztés? A lefejezés mellett olykor neves filozófusok például komoly és hosszas vitákat folytattak - részben nyilvánosan - arról a kér­désről, hogy melyik lehet a kevésbé fájdalmas? Mert ugye, az áldozatot meg kell óvni a kíntól. Azt, hogy mindkettőt eltöröl­hetnék, senki fejében nem fordult meg. Később orvosok is be­szálltak a vitába és a végén a felek oda jutottak, hogy az akasz­tás biztosan fájdalmasabb. Ezt szabad szemmel is láthatták a kivégzések alkalmával. Elmondható tehát, hogy az akkori mindennapi élet gyakran produkált számukra ilyen lehetősé­get és akkor mindenki a vérmérséklete szerint felháborodha­tott, örülhetett vagy sajátos, empirikus tudományos kísérlete­ket "végezhetett". A dolog annyiban azért nem volt nevetséges, hogy számos uralkodó és egyéb törvényalkotó testület ettől tette függővé, egy-egy új törvénykezési forma kialakítása so­rán melyik kivégzési mód mellett teszi le a garast. Az említett vita eredménye arra ösztönözte a hatóságokat számos ország­ban, hogy elhanyagolják az akasztást és az illető államban is a fővesztést, tehát a lefejezést rendeljék el egyetlen és attól kezdve szokásos, megkérdőjelezhetetlen kivégzési módszer­ként. Volt számos olyan ország, ahol viszont még a tizenkilen­cedik század első felében együtt engedélyezték a két módoza­tot, kerékbetöréssel kombinálva (Osztrák Birodalom).

A lefejezéshez a leggyakrabban egy bárdot vagy pallost használtak. Az ókorban Ázsiában és részben a Földközi-tenger vidékén is a bárd volt a kedvelt eszköz. A krétai kultúra kettős bárdját minden bizonnyal ilyen célra is alkalmazták. Termé­szetesen azokban az időkben nemegyszer megesett, hogy az ál­dozatokat előbb alaposan megkínozták és a végén - már az el­ítélt számára voltaképpen megmenekülésként - jött a lefeje­zés, amely véget vetett szenvedéseinek.

Európában sokfelé, és az európaiak nyomán olykor La­tin-Amerikában is pallossal dolgoztak a hóhérok. Ennek keze­lése sokkal nehezebb volt, mint a bárdé. Tudunk persze olyan nyugat-európai városokról, ahol a kora-középkori hagyo­mányt életben tartva a bakó egészen az újkorig bárdot hasz­nált. Volt egy olyan szerszám is, amit bitóbárdnak neveztek. Ez működésében már-már közelített a későbbi guillotine-hoz, csak hát ezt emberi erő működtette. Itt ugyanis az elítéltet egy keményfából készült széles, fatörzsnyi tőke elé térdeltették. A tőke felső részében már egy átlagos emberi nyak méretére a fa félkör alakúan ki volt vágva. A tőke általában elég alacsony volt, a hóhérnak maximum a térdéig ért. Az elítéltet odatér­deltették melléje, aminek persze volt egy ki nem mondott, de az akkori korokban még az egyszerű emberek számára is ért­hető jelképe. Térdelni ugyanis a templomban szoktak csupán, ott ez a mozdulat a megalázkodás, a végtelen tisztelet jele volt. A kivégzőtőke elé térdeltetett ember szimbolikusan ezzel a testtartással is kénytelen volt kifejezni (ha nem így gondolta és akarta, akkor is), hogy megadja magát az ítéletnek, alázato­san elfogadja a számára kimért sorsot.

A fejvesztés e módja mellett döntött az is, hogy a civilizált országok orvosai ugyan elvetették az akasztást, ami sok szen­vedést okozhatott, de később azt állították: a levágott fej is él még néhány percig (mígnem megszűnik az agy vérellátása), a páciens érez is fájdalmat, tehát ez is kegyetlen módszer. De persze messze nem olyan, mint az akasztás, ahol ha a hóhér ügyetlen volt, vagy az elítélt túl könnyű testsúlyú, vagy ha a hóhér nem roppantotta el a csigolyát, bizony a delikvens oly­kor 5-10 percig is rángatózott az akasztófán. A kor érzékeny lelkű humanistái nem nagyon hittek az orvosoknak, amikor azok a levágott fejek életéről regéltek, és továbbra is teljes mellszélességgel kiálltak a lefejezés mellett. Ennek ellenére szép számmal akadtak olyanok, akik az akasztást tartották jobbnak, ilyen volt például idősebb Alexandre Dumas, a regény­író.

A lefejezés alaposan megviselte a hóhért is. Nem annyira fi­zikailag - bár testi erőre mindenképpen szükség volt - hanem mert minden egyes lefejezés afféle vizsgának számított. Nem véletlen, hogy a hóhérok egy-egy sikeres kivégzés után írásos igazolásokat kértek a kivégzést elrendelő hatóságtól. És meg is kapták a tanúsítványt, amelyben nevük és a dátumok mel­lett minden alkalommal ott állt a kívánt megerősítés: X.Y. hó­hér a mai napon X. városban az elöljáróság utasítására sikere­sen kivégzett ennyi és ennyi embert ezzel vagy azzal a mód­szerrel.