Akárcsak nálunk... Van-e értelme egyáltalán időről beszélni olyan világegyetemben, amely nem csak térben, de időben is határtalan? Ha nincs a mi értelmünkkel még úgy-ahogy felfogható két határa: kezdete és vége? Kolon időfolyamokról beszélt, arról, hogy a tér dimenzióin és a tér-idő kontinuumokon kívül léteznek kizárólag idődimenziók is, amelyek nem tartalmaznak anyagot és erre nincs is szükségük. Az őket létrehozó, majd irányító és életben tartó fizikai folyamatok egyáltalán nem számolnak az anyag létével. Ha mégis anyag kerül beléjük - az ottani térbeli kozmosz-darabok, „rétegek" egy-egy része, vagy a környéken élő értelmes lények űrközlekedési eszköze - hát az idődimenzió befogadja, de azonnal alárendeli saját törvényeinek. Kolon szavai sem nélkülözték a rémületet, amikor csak feltételezéseiről beszélt. Hisz amit mondott, nem tapasztalhatta még senki, aki meg tapasztalta, az már semmiféle módon nem tudathatta másokkal, kívülállókkal. Olyan volt ez, mintha egy űrhajót magába szívna egy fekete lyuk. Csak sejtjük, mivé teszi a mérhetetlen gravitáció azt a hajót és a benne utazó lényeket, de úgy igazán nem tudhatjuk, természetesen nem tudhatjuk. Hát amazok az idegen tér és idő-dimenziók is kényükre-kedvükre játszanak a beléjük került anyaggal, legyen az élő vagy holt, nekik mindegy, természetesen mindegy. Az űrhajók védfalai, motorjai és más berendezései egyik percről a másikra atomjaikra eshetnek szét. Szintúgy az űrhajósok... De az még jó, így legalább fájdalommentes és gyors halál vár rájuk.
- Ha valaki átmegy a B-világba... - kezdte valaki a kérdést, de Kolon egyetlen intéssel megállította. Nagyon jól tudta, miről van szó:
-...Ez a veszély is fenyegeti. És ezer más veszély, hiszen olyan világba megy, amelyben előtte senki sem járt, vagy majdnem senki.
Ezt a „majdnem"-et meg kellett volna magyaráznia, vártuk is, de nem tette, gyorsan folytatta. Most a veszélyekről beszélt. Nem konkrétan, csak úgy általánosan. Nem mondott, nem mondhatott újat, mert bizonytalan közlések voltak ezek - azt pedig, hogy egy ilyen út nem veszélytelen, magunk is tudtuk. Becsültük Kolon kapitányban az őszinteséget. És közben... egyre jobban éreztük, mintha nem véletlenül mondaná el mindezt nekünk. Nem, nem volt ez egyenes és harsány verbuválás, dehogy. Ám az agyunkba befészkelte magát egy ilyen dolog. Mi, homanorok érzékenyek vagyunk erre, ösztöneink hát ott és akkor figyelmeztettek, hogy valami történik. De én csak magamról tudtam, magamról tudhattam, és így voltak a többiek is. Nem volt módunk arra, hogy közben egymással kommunikáljunk, egymást figyelmeztessük. Édes szómassza ömlött bele agyunkba, idegrendszerünk renyhe volt, nem állt ellen. Nem is tudtuk, hogy ellenkeznünk kellene ezzel a hatással szemben. Mert Kolon hatást gyakorolt ránk, ezt csak később kezdtük úgy-ahogy látni, persze. Jóval később tudatosult bennünk, hogy ezt a hatást valamilyen, a Mellaron még ismeretlen módon vitte bele agyunkba, gondolkodási folyamatokat indított el, amelyek együtt jártak bizonyos ragaszkodással is. Ragaszkodtunk már a személyéhez és az elveihez, főleg az Újvilághoz, amelyet hirdetett.
Elérhetőnek hirdette, és mi hittünk benne. Híveivé tett bennünket, ha nem egyforma mértékben is, de azt akartuk, amit ő, és amikor az est végeztével elmentünk haza, már tudtuk, hogy Kolon kapitány egy félreismert zseni, és rendkívül bátor homanor,'akit több illetne meg annál, amit eddig kapott tőlünk. A Mellaron azokban a napokban - mint később megtudtam -, a kapitány több ilyen találkozót szervezett. Nem sejtettem, hány helyen találkozott másokkal, itt-ott láttam felbukkanni nevét a lakóközpontok és szórakoztató centrumok műsoraiban. Tény, hogy híveinek száma előbb százakra, aztán ezrekre rúgott, kezdtek róla beszélni. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, a témára lecsapott a tévé is, egyre-másra interjúvolták meg az „egzotikus" lényt. És - ami szintén törvényszerű - ellenségei is támadtak. Nem tudni, honnan és miért, de ezek is szinte kinőttek a talajból. Előbb nem voltak, aztán hirtelen ott álltak és pocskondiázták Kolont, ahol csak lehetett. Gyanítom, az Admiralitás és az udvari szaktanácsadók, tudósok köréből és azok barátaiból kerültek ki. Kris Kolon ugyanis megkérdőjelezte tudásukat. Olyasmit állított Izab és Ferdi jelenlétében, amihez ők nem tudtak érdemben hozzászólni, tehát - nehogy sarokba szoruljanak - kizárólag a teljes tagadás útja maradt számukra. Nem vitatkoztak Kolonnal, mert nem vitatkozhattak vele: azt állította, olyasmit tud, amit rajta kívül senki ebben a kozmoszban. Ezzel az állítással maga a kapitány vágta el minden lehetséges vita útját. A tudósok és szakértők csak egyet tehettek: sarlatánnak, áltudósnak, vagy ami még rosszabb: egyszerű, mesélős-kedvű szélhámosnak kiáltották ki, és persze mindent megtettek, hogy ez a vélemény legyen az egyedüli Kolonról. A tévében is felbukkantak hát, pocskondiázták a kapitányt, elméletét nevetségesnek, sőt őrültnek, de mindenképpen a tudomány összes eddigi eredményével ellentétesnek nevezték. A Mellár tévései a helyzet magaslatára emelkedtek, elkapták a közhangulat hullámait és azzal pontosan szinkronban voltak, ebben az ügyben is. Felváltva szólaltatták meg a Kolon-pártiakat és ellenfeleiket, ez nekik jó téma volt, a közönség is szerette. Amit a szakértők - mert e tekintetben bizony korlátoltak voltak - nem vettek észre: az egész ügy csak a kapitány népszerűségét növelte, irányukban pedig a társadalom ellenszenvét váltotta ki. A magányos hős legendájának nagy és élő hagyományai vannak minden homanor lelkében - ezzel nem számoltak az ellenfelek. Kolon pedig csak tette a magáét.
