– Nem tűrhetjük tovább! – harsogta a megyei életvédelmi osztály vezetője, Csinos őrnagy, aki nevéhez illően valóban nem volt csúnya férfi. – Maguk csak tehetetlenkednek, miközben a gazember egyre-másra gyilkolja itt a nőket! Azt hiszik, Gyenesre nem figyel senki? A megye, az ország? Felhánytorgatják folyton, hogy nem tudjuk megvédeni az állampolgárok életét és vagyonát!
– Egy biztos: Gyenes most lerontotta a statisztikákat – próbált még ebben a helyzetben is viccelni Porvai hadnagy. De az őrnagy olyan lesújtó tekintetet vetett rá, hogy torkára fagyott a szó. Zalán főhadnagy ott állt másik társa, Molnár mellett. Ők hárman voltak az életvédelmi osztály erősségei, ha nem számítják Székely törzsőrmestert, a „kézimindentudót”, Gyenes lakosainak nagy ismerőjét. Zalán évek óta ismerte Csinost, tudta, még két perc, és lecsillapodik. És ez be is következett. Amikor az őrnagy fújtatva visszaült a helyére, megszólalt a főhadnagy:
– Eddig sem ültünk karba tett kezekkel. Az ismeretlen gyilkos március tizennyolcadikán a Kiserdő mellett követte el a tettét. A második gyilkosságra április huszonhetedikén került sor. A harmadik – szerencsére sikertelen – kísérletet május tizenegyedikén követte el. Mi természetesen már az első gyilkosság pillanatától kezdve megállás nélkül keressük a gyilkost. Legalább ezer férfinak kellett alibit igazolnia azokra a napokra. A két tetthelyen a megyei nyomozócsoport meg a technikusok ügyködtek, csak éppen eredménytelenül, mert értékelhető nyomot a tettes nem hagyott maga után. Két hónapig alig aludtunk valamit, minden más, kisebb ügyet félretettünk, szakadatlanul nyomozunk és töprengünk, ki lehet az?… Az eredmény: nulla.
– Két dolgot tehetünk – folytatta némi töprengés után Zalán. – Vagy csak ülünk és várjuk, mi lesz, de persze közben szorgosan keresve a tettest, vagy elébe megyünk az eseményeknek.
– Ezt hogyan érti? – kérdezte Csinos őrnagy.
– Csapdát kellene állítani a gyilkosnak – mondta Zalán egyszerűen.
– Roppantul lekötelezne, ha érthetőbben szólna – az őrnagy finom iróniája most nem hatott Zalánra. A főhadnagy töprengve nézte az asztal szélét.
– A gyilkos ismereteink szerint férfi, nem túl vékony, feltehetően izmos testalkatú. Jól ismeri a várost. Mindezt a harmadik, sikertelen kísérlet áldozatától tudjuk. Azt a lányt is a késő esti órákban támadta meg. A lány második műszakban dolgozott a hallókészülékek gyárában, és tízkor végzett, de a barátnőivel még bement egy presszóba, és csak tizenegy óra után ment haza…
Porvai türelmetlenül bólogatott: ismerjük, tudjuk. Mindnyájan olvasták a jegyzőkönyvet, sőt, Csinos őrnagy kivételével ismerték is azt a fiatal nőt, hisz személyesen hallgatták ki a támadás után… Zalánnak valami célja lehetett azzal, hogy mégis részletezte most a történteket:
– …a tettes a temetőben várhatott, amikor észrevette a nőt az utcai lámpafényben, követte. A Széchenyi utca meglehetősen kietlen hely, néhány üres telek is van azon a részen. A férfi csöndben a lány után lopózott, és az egyik telek mellett rátámadt. A lány sportol, és eléggé erős, így az első támadást elhárította. Annyit látott csak, hogy a férfi álarcot visel, de lehet, hogy egy sálat tekert a szája elé… A szeme szörnyű, ezt mondta. Aztán a gyilkos, látva, hogy nem sikerült a „meglepetés”, és hallva a lány segélykiáltásait, elmenekült. Innen tudjuk, hogy jól ismerheti a várost, mert egyetlen pillanat leforgása alatt eltűnt.
– Hová akar kilyukadni, főhadnagy?'
– Egyszerű. Mi is küldjünk ki ilyen „lányokat” éjszaka a városba. Hátha bekapja a fickó a horgot!
Kis csönd után Molnár szólt:
– Ez régi, de jó recept, még akkor is, ha a krimik ezt a módszert már lejáratták.
– A múltkor láttam egy filmben, hogy New Yorkban….
– Gyenes nem New York – vágott közbe az őrnagy...