„Három hétig.”
„Három… hétig…” – belém jajdul a fájdalom, milliószor rezdülő fűrészfogú acélhúr, léleksebző kínzószerszám. Egy szempillantásnyi ideig nem vagyok itt. Odakünn szaladok a szeptemberi nap alatt. Fátyolfelhős fehér-kék az ég, meleg levegő, nyári színes inges emberek között – Aztán visszatérek a kávészagú presszóba, a műmárvány asztal mellé. Ismét érzem combomban az ülés kényelmetlenségét, Anna szemét látom a napszemüveg alatt.
„Kibírod azt a három hetet, mi az neked”… – nevet. Közben érzem, hogy belül jéghideg lesz minden. Eltolom a poharat.
„Iszonyúan hosszú idő az a három hét, drágám. Anna…” Mondanám: ne menj el. De tudom, ezt nem mondhatom. Nincs rá jogom. És ha lenne is… Megfoszthatom-e attól, hogy lássa a Piazza di Spagnát, az ostiai strandot, Latinát és Riminit…?
Csak az aggaszt, hogy a férjével megy. Ketten lesznek. És én – a saját régi tapasztalataimból – tudom, hogy egy néhány hetes nyaralás alatt a férj visszanyerheti tévelygő feleségét, a feleség ismét felébresztheti férje lankadó vágyait. Anna máskor csak estelente van együtt a mérnökkel – most reggeltől estig egymás látóterében lesznek. És ha elszánták magukat a közös útra, akkor nem élhetnek olyan rosszul egymással – Titokban mindig arra vágyok, hogy Anna egy napon bejelenti: nem bírja tovább a férjével. Hogy összevesznek nap mint nap, hogy marják egymást dühödten – Nem kívánok Annának rosszat. Pedig az idegőrlő veszekedés nem tenne jót neki. Tudom magamról, én már végigéltem-végigcsináltam ezt. Ismerem a mellben-torokban gyűlő rossz érzést, a viták keserűségét. A választás nehéz óráit, amikor vagy igazat mondok, lejáratom önmagamat (és lerombolom a másik emberben felépített képemet-bálványomat), vagy hazudok tovább a bálvány és a nyugalom érdekében, önmagam ellen. Mikor nem mondok ki szavakat, nem hozok fel dolgokat, amelyekkel sérteném a másikat – de csak azért, hogy őse sértsen meg engem. És ha összevillannak a szópengék, már nem csak érvek csapják-ütik egymást; régi gyűlölet vet fekete lángokat, marjuk-cibáljuk a másik önérzetét. Igyekszünk fájdalmat okozni, ha már nekünk is fáj...