– És mi lesz a foglyokkal?
– Majd elintézzük – legyintettem nagyvonalúan.
A külvárosi fodrásznál nem volt ügyfél. Már eljött a szieszta ideje. Azonnal a székbe ültem, és világosszőkére festettem a hajamat. Alex – aki biztonsági okokból jóval távolabb parkolta le a kocsit és nem jött be az üzletbe – nagyot nézett, amikor beültem melléje az autóba.
– Főnök! Tíz évvel fiatalabb lettél!
– Ne hízelegj, úgysem kapsz nagyobb részesedést… Inkább adj gázt, és keressünk egy telefont.
Még mindig a külvárosban jártunk. Találtunk is egy fülkét, kioktattam Alexet, mit kell mondania. Míg telefonált, a város térképét tanulmányoztam. A West Gate, nevéhez híven, nyugaton volt, az egykori ősi várfalak romjai mellett. Cseppet sem látszott előkelő negyednek. Gyárak és lakótelepek, sportpályák és két vasútállomás volt arrafelé.
Alex közben felhívta a rendőrséget, és erősködött, hogy a város rendőrfőnökével akar beszélni. Végre kapcsoltak neki valamilyen vezető beosztású tisztet. A kanadai gyorsan elhadarta az üzenetet: „A keleti parton az egyik bunkerben három megkötözött banditát találnak, feltehetően mindnyájan körözött csempészek, az éjszaka elhunyt Vistos emberei. Ugyanazé a Vistosé, aki Luis Olberg felügyelőt szokta lefizetni, ha bajba került…” Az utolsó mondat az én kis magánbosszúm volt, bár – Olberg viselkedéséből következtetve – nem alaptalanul. Ha ő a késdobáló gyilkost „szemtanúnak” tartotta, akkor nyilván megvesztegették a felügyelő urat…
Alex ugyanezt az üzenetet leadta a legnagyobb újság szerkesztőségének is.
Aztán robogtunk tovább. Tíz utcával odébb kezdődött a West Gate negyed. Már javában tartott a szieszta, az utcákról eltűnt a tömeg. Nem éreztem lelkifurdalást Olberg felügyelő miatt, nem baj, ha a bajtársai és felettesei egy kicsit a körmére néznek. Ma aligha van jó napja – az egész kapitányság rajta nevet, mivel két rendőrrel együtt sem tudta megakadályozni egy civil szökését…
A Lettoria Street egyike volt a legunalmasabb utcáknak, amit valaha láttam. Egyforma, szürke épületek, ablaksorok. A sarkon mulatt rendőr ácsorgott látható unalommal. A házak között raktárak és ócskavastelepek húzódtak. Egy bolt előtt rongyos gyerekek ültek az árnyékban. Egy teherautó platóján, a ponyva alatt rakodómunkások horkoltak. A lehangoló utcaképet két kóbor kutya egészítette ki: egy vízcsap mellett ültek lógó nyelvvel és arra vártak, hogy valaki vízért jöjjön, akkor nekik is csurran valami. Mindehhez ott volt az iszonyú hőség. Majdnem olyan, mint a trópusokon. A napfény elárasztotta az aszfaltot; fák alig voltak arra.
A többiek kocsiját a negyvenkettes ház előtt láttuk. Alex tehát elhúzott mellette. Murbey a járda szélén állt, úgy nézett ránk, mint aki soha nem látott bennünket. Ez tetszett. Ügyes a fiú, tökéletes az álcázás. Senki sem hinné, hogy összetartozunk. A túloldalon parkoltunk. Így telt el néhány perc. Aztán megjelent Simon egy… fekete sráccal. A kölyök tizenkét éves lehetett, de a tekintetén láttam, hogy dörzsöltebb, mint nem egy nagyvárosi felnőtt vagány.
– Ülj be, fiú – mondta Simon.
A gyerek otthonosan elterpeszkedett a hátsó ülésen. Simon is belelendült.
– Felügyelő úr, ez a fiú felismerte a fényképen a keresett személyt…
Azonnal kapcsoltam. Tehát a gyerek szemében mi most hős detektívek vagyunk, akikhez hasonlókat csak a tévében láthat. Megfordultam és jelentőségteljesen kezet nyújtottam a gyereknek.
– Batter felügyelő vagyok.
– Jimmy… Jimmy Baker – dadogta a srác megilletődötten. Keskeny, meleg keze volt.
– A kollégám már mutatott neked egy fényképet – kezdtem, és finoman megrúgtam Alexet, aki nem tudta visszatartani a csendes nevetést. A rúgásra elkomolyodott. Jimmy mit sem vett észre, csak engem nézett.
– Igen, felügyelő úr. De ez régebbi kép lehet, mert most sokkal több haja hiányzik.
– Remek megfigyelő vagy, Jimmy – dicsértem. Mit tudsz róla?
– Gyakran látom errefelé. A srácokkal beszéltünk is arról, hogy biztosan fél.
