Stephenie elképedve nézte a magas, sötéthajú, borostás férfit, amint elemelt egy napszemüveget a sorok közé kirakott tükrös állványról.
Figyelte már egy ideje. Többször is egymásba botlottak, mióta belépett a bevásárlóközpontba. Valami oknál fogva ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetét a farmeres, bőrdzsekis, karcsú alak. Egyébként sem volt nehéz felfedeznie a tömegben. Több centiméterrel magasodott az emberek feje fölé.
De arra nem számított, amit éppen most látott: a férfi villámgyors mozdulatokkal süllyesztette belső zsebébe a divatos, és minden bizonnyal méregdrága napszemüveget.
Egy kis időbe beletelt, mire magához tért a megdöbbenésből. Pár pillanatig azon tanakodott magában, valóban jól látta-e azt, amit látott? Tétován nézett körbe. Az áruház karácsonyi díszben pompázott, mindenfelé csillogó, aranyos, ezüstös díszek, mosolyogva vagy éppen mogorván válogató, jövő-menő emberek hada. Úgy tűnt, rajta kívül senki nem vette észre a lopást. Se közel, se távol egyetlen biztonsági őr, még csak egy árva eladó sem.
Most mit tegyek? – futott át az agyán. – Kezdjek el kiáltozni, hogy tolvaj? Vagy menjek oda hozzá, és figyelmeztessem, hogy minden mozdulatát láttam? Mégis mit képzelek? Majd elszégyelli magát, és sűrű bocsánatkérések közepette visszarakja a polcra a szemüveget? Nevetséges.
Visszanézett a férfira és földbe gyökerezett a lába. Az idegen csillogó, zöld szemével pontosan őt nézte. Nem mellé bámult vagy a háta mögé, valahová, hanem egyenesen Stephenie tekintetébe mélyesztette a pillantását. Felvonta a szemöldökét, mintha csak azt kérdezné, most mi fog történni? Majd mikor a lány továbbra sem adta jelét annak, hogy szándékában áll összecsődíteni az áruház minden egyes alkalmazottját elmosolyodott, és még kacsintott is. Hátat fordított, azután gyors léptekkel eltűnt a tömegben.