3.
Kata világa kiteljesedett és beszűkült, egyszerre.
Beszűkült, mert attól kezdve csak Bernát, no meg a ház és a kert létezett számára. Nem akart gondolnia külvilágra. A városba még csak elment szinte mindennap, mert kénytelen volt. De amikor kora délelőtt visszajött onnan, és becsukta a kaput, megérezte a napmeleg pázsit mással össze nem téveszthető szagát, rászállt a nyugalom. Első útja a konyhába vezetett, lerakta a szatyrokat, eltette a hűtőbe, ami odavaló volt. Eleinte attól tartott, hogy Bernát is iszik – de amikor múltak a hetek és egyetlen csepp alkoholt sem látott a házban, könnyed lett a lelke. A régi félelmek elhalványultak, de nem múltak el teljesen. Úgy igazán soha nem múltak el.
Világa beszűkült, mert csak Bernáttal foglalkozott. A férfit kellett most megismernie, és bár erre sohasem gondolt tudatosan, az első naptól kezdve ezt tette. Figyelte Bernát arcát, megismerte a kedves ráncokat, pillantását, csodálkozó szemöldökfelhúzását. Már ismerte a bőre illatát, azt a férfi izzadtság-borotvaszappan-ruhatisztító-bútorszagot, amely belőle is áradt. Mint mindenkiből, aki ilyen házban élt. Kata orra megszokta az illatokat, szeme a színeket. Már természetesnek tartotta a konyhabútorok barnaságát, a csempék rozsdaszínét. Az előszobafal fehérségét, a fürdőszoba csak egyetlen ablakon eső fény megoszlását. A manzárdba vezető falépcső halk kopogását. A kert növényeit. De majdnem a teljes figyelme arra az egyetlen emberre korlátozódott. Anélkül, hogy ő maga tudott volna erről, sok ezer szolgáló őse vére szólalt meg benne. Szolgálni akart. Mégsem volt ő már olyan, mint azok a régi félcigányok, cigányok, zsellérek és parasztok, napszámosok és csavargók. Senki sem kényszeríthette volna szolgálatra, akarata ellenére.
Világa ugyanakkor kiteljesedett, mert esténként annyi mindenről beszéltek. Kata fokozatosan értette meg, hogy ő is szeretne sokat tudni, és tudott is egyre többet. Megérezte, milyen lyukas az, amit ő tudatában világnak képzelt. Hiszen nagyon keveset tudott róla…
