1. fejezet
A kórházban
Egy kórházi szobában feküdtem, nem tudtam, hogy kerültem oda és miért. Csöveket vezettek belém. Ahogy félrehajtottam a fejem, monitorokat láttam, s halk, monoton pityegést hallottam. Nem értettem semmit. De nemsokára egy nővér jött be, először a műszereket ellenőrizte, majd az infúzió tartályát cserélte le, s csak azután szólt hozzám:
- Hogy van?
Annyira ki volt száradva a szám és a torkom is, hogy meg sem tudtam szólalni. Nem tudom, hogy mit fejezhetett ki az arcom, mert nem éreztem semmit, sem fájdalmat a testemben, és mintha minden érdeklődés kihalt volna belőlem.
- Még pihennie kell! – mondta a nővér kis várakozás után. – Pihenjen!
Megint magam voltam, s miután a nővér kiment, rájöttem, hogy milyen jó ez. Lehunytam szemem s csak a pityegést hallgattam. Már-már elaludtam, amikor megéreztem, hogy valaki néz, ott van velem. Felnéztem. Kodegidor ült ott. Mindig örültem a társaságának, de most valahogy nem érdekelt, hogy itt van-e, vagy máshol.
- Milyen furcsa! - mondta váratlanul Kodegidor. – Neked már halottnak kellene lenned, de életben tartanak. Életben tart az orvostudomány, a műszerek, az orvosságok. Nem gondolod, hogy ez tényleg furcsa? Itt fekszel egy steril és idegen környezetben, melyből kiöltek minden intimitást. A nővérek és az orvosok mosolya sem neked, hanem egy betegnek szól. De a legfőbb, hogy a külvilág vesz körbe, gondoskodik rólad, irányít, és ez nem azonos a te belső világoddal. Most nem a te kezedben van a világ, hanem te vagy az ő kezében.
- Te most viccelsz velem, Kodegidor? – kérdeztem. – Egyébként te tudod, hogy mi történt velem?
- Még nem, de most nem is tartom fontosnak tudnom.
- És akkor mire érted, hogy már halottnak kellene lennem? – Mégiscsak furcsa ilyet mondani egy betegnek, nem gondolod?
- Nem, nem hiszem. - Tudod az orvostudománynak és a hiánytalan táplálékellátásnak köszönhetően nőtt és növekszik a túlélés esélye és az átlag életkor. Ennek következménye, hogy a kormányok emelik a nyugdíjkorhatárt, melynek főként gazdasági okai vannak. Ám egy vonatkozását ennek az ügynek mégsem verik nagydobra. Mégpedig azt, hogy a mesterségesen elnyújtott élet nem mindenkinek kellemes és kívánatos. Itt nem csak rád, de azokra is gondolok, - nem éppen tisztelettel a kivételnek -, akiknek nehéz az életük, s a nyugdíjas évek is csak hosszabbított nélkülözést jelentenek, egyre fájdalmasabb betegségekkel. Néha eltöprengek azon, hogy kinek jó ez? A gyógyszergyártó cégeknek, akik így több gyógyszert tudnak eladni, a mellékhatásokkal együtt? Az elkényelmesedett egészségügyi dolgozóknak, akik már úgy ismerik a betegeiket, hogy ránézés nélkül adnak receptet a páciensnek? Vagy az élelmiszergyártó cégeknek, amik már szinte bármit eladhatnak élelmiszer gyanánt? - És még hozzá teszem, azzal, hogy ebben a cellában fekszel, egy csomó cégnek és embernek adsz munkát és keresetet, méghozzá úgy, hogy teljesen kiszakítottak az intimszférádból.
- Köszönöm – feleltem mosolyt erőltetve az arcomra.
- Ugyan már, gondolkodj egy kicsit! – mondta szigorúan Kodegidor. – Mit is keresel te itt?
- Úgy hiszem, meggyógyítanak – feleltem.
- Dehogy! - Csak az életedet hosszabbítják, az életminőségedet nem. Te kérted őket erre? Nem hiszem. Másrészt itt fekszel a külvilágban, mert ez nem a te világod, abban biztos vagyok. - Egyébként elhoztam a naplódat – mondta, azzal odanyújtotta nekem kinyitva. Ha gondolod, hangosan is olvashatod.
- Jó – feleltem, hiszen tudtam, hogy Kodegidort nem lehet csak úgy lerázni, ha akar valamit...