Viharban
…Hajnalnak nevezik ezt a napszakot, pedig csak nyáron hajnal ez, télen-tavasszal hűvös és elkésett napkezdet, a fénye is más, ha van neki egyáltalán. Ellenséges kora reggel. Öt és hat között ébredek, más nap lesz ez, mint az eddigiek, mondom hangosan, persze senki sem hallja. Primitív pszichoterápia, rábeszélés, ami a saját lélek ellen a tudat segítségével aligha hatásos. Csak én. Albérlet, anti-otthon padlója és mennyezete és falak között magam vagyok az egyetlen mozgó lény. A falakon túl is csönd van, házigazdám elutazott.
Az ébredés első pillanatától elönt a makacsság, szilárduló olvadt vastömbben állok, akarat kövesül térdeim közé. Ma lesz az a nap, kiáltom…! Visszhang helyett csak a fülem cseng, és víz csordul a fürdőszobában. Arcom idegen tükör szürkeségében mozdul ide-oda, borotvahab ujjaim körül. Nem tudok leszokni erről sem, nekem ne csoszogjon az arcomon egy elektromos gépezet, jó ez a tíz perc pepecselés, néha az ébredés folyamata csak itt, csak ekkor fejeződik be. A szobában most csak gúnyos pillantást vetek íróasztalomra, gúnyom igazi és erős, hiába irányul magam ellen, ma igazi élet lesz, vége ennek a távolról figyelésnek, benne leszek a sűrűben, most kiderül, mit érek. Hogy egyáltalán érek-e valamit.
A lépcsőházban vizeletszag és kukák bűze, itthon vagyok. Errefelé minden ház ilyen. Külváros, de a kapuk alja ilyen sokszor a Körúton is. Piszkos kőkockák, hulló vakolat. Korán van, még vagy hatvan ember alszik a fejem fölött, mikor kilépek a kapun. Néha reggelente arra számítok, hogy az utcán váratlanul egy másféle világ fogad, színesek lesznek a házak, vidámfényes a levegő, nevető aszfalt és kiabáló plakátoszlopok, vörös-kék-sárga ruhás lányok, fehér villanykábelek, hangtalan autók. De nem. Ez még nem ma lesz. A csodákra még várni kell. Minden szürke. Az égbolt is.
A tegnapi délután bennem lüktet, a látvány nem homályosul el. Látom a hegyeket messze, a síkot közel, a falut a dombon, a műutat…
De most itt vagyok. Kocsim motorja nehezen indul, gázt adok, rázkódva mozdulnak el a falak. A külső tükör megint piszkos, most már mindegy. Lázasan töprengek, hol kezdjem? Kinél? Ki van fenn már ilyenkor? Ábel, persze. Nincs sok reményem, de ott kell kezdenem, ő ilyenkor már nem alszik. Vagy még le sem feküdt.
Fél hétkor fékezem a ház előtt, akadnak itt földszintesek is, egy fotó láttán senki sem vélné, hogy ez is Pesten van. Olyan, mint valamelyik alföldi falu vagy kisváros főutcája, a roggyant tetők fölött idebámul egy betonfehér magasház orma, de ettől ez még falu.