1999. december 31.
12 óra 01 perc
Júlia teljes erejéből rohant. Amikor meghallotta a kutyák csaholását, már tudta, fölösleges dolog rejtőzködnie. Csak a gyorsaságába bízhat és a szerencséjében.
A határ úgy ötven méterre lehetett tőle. Bármikor átfuthatott volna az elgereblyézett nyomsávon, de ösztöne visszatartotta ettől. A búzaföldet messziről be lehetett látni, azt pedig nem tudhatta előre, akad-e üldözői között egy elvakult állat, aki dühében tüzet nyit rá, megfeledkezve arról is, hogy idegen területen jár. Pár száz méterrel odébb kukoricás sötétlett. Odáig kell kitartania. Üldözői nem is ismerik. Még azt sem lehet mondani, hogy ez a törvény, hiszen Júlia is tudott róla – sokfelé beszélik –, hogy időnként egy-egy éjszaka odaterelnek néhány embert a határhoz és átkergetik őket. Tehát ezt is megszokhatták. Nem érthető, tiszta beszéd a törvény fejük felett, hanem őrülten pörgő szerencsekerék, amely így vagy úgy, de mindenképpen kiszámíthatatlanul veti ki magából sorsukat.
Most már egészen közvetlen mögötte hallatszott a kutyák csaholása. Júlia tudta, ha beérik, vége van. A jól idomított, hatalmas állatok lerántják a földre, nem ölik meg, de addig is marcangolják, amíg be nem érik őket parancsolóik, a katonák. Nincs más megoldás, át kell menni a túloldalra.
Az akácfasövény – megtépve ruháját – belemart bőrébe, föl is sikoltott, aztán teljes erővel a búzatábla felé rohant. Pillanatok alatt átfutott a keskeny nyomsávon és az is megvillant az agyában, hogy tulajdonképpen most már földre vethetné magát, üldözői ide nem követhetik. Persze tudta, ez naivitás. Ez csak akkor lenne igaz, ha véletlenül itt lennének a határőrök. De nincsenek itt. Botladozó léptekkel futott a tarlón az egyik hatalmas szalmahenger felé. Úgy álltak szétszórva a szalmahengerek, mintha valami óriás gondolt volna egyet és fölcsavarta volna az egész búzatáblát, akár egy tisztításra váró szőnyeget. Ekkor érte utol az első kutya. A kutyák nem ismerik a határokat.
A gyönyörű, szürkésfekete állat oldalról támadott. Júlia kétségbeesetten csapott rá kézitáskájának szíjával. A kutya egy pillanatra megzavarodott, talán hozzászokott, hogy áldozatai nem védekeznek. Persze ez még egy pillanatig sem tette kétségessé a harc kimenetelét. Ám ekkor felugatott a géppisztoly. Odaértek az üldözők, és valame-lyikük nem bírta türtőztetni magát. Lőtt.
A kutya felvonyított. Úgy látszik, golyó érhette, mert szűkölve, nyüszítve megfordult és visszafelé sántikált. Júlia pedig a földre vetette magát, egyet hengeredett és megpróbált fedezéket keresni a szalmahenger mögött. Ott érte utol a másik kutya. Kétségbeesetten nézett farkasszemet a kegyetlen állattal és ki tudja, milyen ösztöneire hallgatva rántotta elő öngyújtóját és tartotta oda a bálából kilógó szalmacsutak alá. Amikor lángra kapott a szalma, a támadó kutya felé csapott az égő csóvával, a hatalmas dög visszahőkölt, aztán égni kezdett az egész bála, odaátról néhány lövést hallott még, egy éles füttyszó visszaparancsolta támadóját. Júlia továbbfutott a tarlón, egyre nehezebben, egyre jobban kínlódva. Érezte, figyelik, rohannak utána. Üldözői mindig többen és többen vannak, róla pedig leszakadt már a ruha, a cipő és a kigyulladt tarlón, ahol már a tűz is kergeti, egyre jobban fázik. Már tudta, mindennek vége, utolérik az üldözők, utolérik a lángok és ő már soha nem fog tudni semmiről…
Hatalmasat sikított. Erre fog talán emlékezni, ha egyszer valahol lesz módja arra, hogy emlékezzen...
