Volt már részetek abban az érzésben, hogy minden a feje tetejére áll körülöttetek?
Képzeljétek el, hogy az ismert világ hirtelen kifordul a sarkából, és az addig nyugodt, kissé unalmas életetek őrült ringlispílé változik egy csapásra. Azután a pörgés, ami magával ragadott megáll, de csak azért, hogy a következő másodpercben minden, amit szerettetek semmivé váljon, és az univerzum, amelyben addig éltetek és otthon voltatok, kártyavárként omoljon össze körülöttetek. Ti pedig ott feküdjetek összetörve a romjai alatt, mindenféle remény és segítség nélkül.
Velem megtörtént.
Azt mondják, ami nem öl meg, az megerősít. Én akkor úgy éreztem, van, ami sokkal rosszabb a halálnál. Legyek tőle bármilyen erős is.
Ilyen volt látni a barátaimat, amint szenvedtek miattam. Nézni az összetört, véres, meggyötört testüket, és ami még szörnyűbb, tudni, hogy a lelkük legalább ugyanennyire összetört, véres és meggyötört.
Az is rosszabb volt, hogy tudtam, amilyen ostoba voltam, egy elképesztő, pusztító erőt szabadítottam a világra. Csak remélhettem, hogy a meggondolatlanság bűnét csökkenti a mögötte húzódó jó akarat. Bár a végeredmény szempontjából nem igazán számított, milyen nemes volt a cél. Akkor értettem meg igazán a mondást: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
És sokkal, de sokkal rosszabbnak hittem a halálnál azt, hogy hagyok magam után valakit, aki szenvedni fog a távozásom miatt, aki önmagát fogja okolni mindenért és hajlandó lesz bármi áron megmenteni – vagy ha ez nem sikerül, akkor követni, bárhová vigyen is az utam.
Még ma is elakad a lélegzetem, ha visszaemlékszem életemnek arra, a minden lehetséges szempontból legsötétebb órájára. Mintha ismét kevés lenne az oxigén, körülöttem. Mintha megint biztos lennék benne, hogy már csak perceim lehetnek hátra.
Újra hallom a Démon hátborzongató hangját.
– Érezzétek azt, amit én éreztem évezredeken keresztül.
Kő csúszik kövön és kihuny a fény. Nem marad más, csak a tökéletes, áthatolhatatlan, fojtogató sötétség. És mi, több emelet mélységben a földfelszín alatt, élve eltemetve.
Ahogy ott feküdtem a szerelmem karjaiban, tehetetlenül, fájdalmas agóniába csavarodott testtel, tudtam, hogy minden szörnyen elromlott körülöttem. Nem azért, mert számomra már nem maradt remény, hisz’ éreztem, hogy a méreg egyre inkább elhatalmasodik a szervezetemben és megkezdi pusztító munkáját. Hanem azért, mert hiába vett körül vaksötét, továbbra is láttam azokat a borzalmas képeket, amelyek örökre a retinámba égtek. Az élettelen, természetellenesen kifacsarodott végtagokat, a vért. Hallottam a fájdalmas üvöltéseket és azokat az állatias morgásokat is. És egészen biztos lehettem abban, hogy én vagyok a felelős mindenért. Mint ahogy abban is, hogy már nem lesz esélyem jóvátenni.
Többé már nem.
Amennyire csak tudtam, hozzásimultam. Éreztem a belőle áradó forróságot, karjai erejét, hallottam erős szívdobbanásait. Tudtam, hogy bármit meg fog tenni értem, ám ez az életébe is kerülhet. Vagy azért, mert sikerül életben tartania, és ez esetben a Démon öli meg, miközben engem véd. Vagy azért, mert nem sikerül neki. Akkor pedig követ a halálba.
Egyiket sem hagyhatom – tökéltem el, miközben igyekeztem összekaparni erőm utolsó, megmaradt morzsáit.
– Ígérj meg nekem valamit! – súgtam a mellkasába.
– Bármit, kedvesem.
– Nem fogsz meghalni. Élni fogsz, bármi történjék is. Minden körülmények között életben maradsz.
Nem válaszolt, és ez beszédesebb volt minden szónál. Nem hazudhatott nekem.
– Ígérd meg! – követeltem tovább. – Mintha én nem is…
Mintha én nem is léteztem volna – akartam mondani, de képtelen voltam befejezni a mondatot.
– Csak ígérd meg! – kértem még egyszer, és egyre lassuló szívvel vártam az esküjét.