Elektron-expedíció

1.A völgy

Leon nagyon szerette a völgyet.
Legtöbbször kora reggel lépett ki a házból és megállt. Mindig megtorpant a küszöb előtt. A kis előteret régi, távoli minta szerint építette, talán soha nem is gondolt arra, hogy azt az eső ellen találták ki. Errefelé ritkán esett. Az eresz árnyékot vetett délidőben, mikor a forróság néha elviselhetetlenné vált. Munkája végén Leon elüldögélt ott egy régi karosszékben, és csak nézte, nézte a völgyet.
Hajnalban párát lehelt a talaj, a fehér foltokat hamar felszívta a fény. A meleg végigömlött a völgyön. Balról a hosszan elnyúló, laposabb Igulos-dombvidék, jobbról a Yurand-hegy felmagasodó, sziklás ormai jelezték a völgy határát. Leonnak csak a harmadik évben jutott eszébe, hogy a völgynek nincs is neve. Egyszer Frampolban hallotta, hogy valaki azt mondja: „Leon völgye” akkor kellemes melegséget érzett a szíve körül. De ő maga soha nem kapcsolta nevét a völgyhöz. Igaz, nem is volt rá szüksége. Aki kereste, tudta, hol találja Leont – a Yurand és az Igulos között van a háza.
A fény áttört a felhőkön, megelevenedett a táj. Madarak húztak el balról, ilyenkor mindig a nagy hegy felé repültek. Leon nem tudta, miért. Nem volt ideje ezen töprengeni – munkába indult.
Az ösvényről még visszanézett a házra. Ez is szokása volt. Néha meg is torpant. Szeme beitta a látványt, tíz-egynéhány éve mindennap így volt. A ház nem terpeszkedett gőgösen, hisz kicsi volt, sőt apró. A messzi, fényes világból érkező utazó talán kalyibának nevezte volna, pedig Leon nagyon kényelmessé tette. A saját szobáján kívül volt ott vendégszoba is… ám eddig mindössze háromszor fordult elő, hogy a házát meg kellett osztania valakivel. És ügyesen beleépített mindent, „ami nélkül ember sehol sem élhet”. Ezt büszkén mondogatta – bár legtöbbször csak önmagának. Hónapokra elszokott a beszédtől is. Ritkán ment be Frampolba; a település messze volt, az utazás órákig tartott, és őszintén szólva, Leon jobban érezte magát egyedül, a völgyben. „Magányra születtem…” – a dalt még gyerekkorában hallotta, a nagyanyjától. Mostanában mégis sűrűn eszébe jutott.
Az ösvényt ezer és ezer nap alatt jó keményre taposta. Néha nemcsak lábbal – erre járt fel a gépekkel is, amiknek a ház mögött épített egy hangárt. Itt-ott lánctalpak tépték fel a füvet. Az a fű is furcsa volt, Leon még mindig nem tudta megszokni. Alighogy kibújt a talajból, minden szála rögtön elágazott csillag alakban, aztán a szálak is elágaztak, aprócska, talajhoz simuló bokor volt minden tő; igaz, puha, könnyen eltaposható, védtelen. A farmerek közül sokan csillagfűnek nevezték.
Fák seholsem álltak, inkább csak afféle bokrok. Ezek csoportosan nőttek, főleg a vizek közelében. A völgyben csak egy vékony ér csörgedezett, a Yurandból jött le, de gyakran kiszáradt. Annak a partján álltak azok a bokrok a kékes leveleikkel, acélszínű ágaikkal.
Leon aznap nem ment messzire; a gépet előző este az ültetvény és a gabonaföld között hagyta, hát most ráérősen ballagott, át a csillagfüves mezőn. Beszívta a levegőt, egy kicsit rexiaszaga volt, ezt is csak ilyenkor érezte, reggel, amikor kijött a házból. Később az illat már beleivódott az orrába. A napsugarak ösztökélték a rexiát, az ontotta magából a jó szagú levegőt. Leon most mindennel elégedett volt. „Fő, hogy egészséges vagyok” – gondolta, és majdnem fütyörészni kezdett. Persze megtehette volna, hisz a széles határban nem volt rajta kívül senki. És ha nem hallják, hát csak magának fújja a dalt. Csak magának…
A dombtetőre érve megtorpant.
A gabonaföldek hatalmas négyzetei között majdnem nyílegyenesen futottak a keskeny utak. A rexiaültetvény sötétzölden burjánzott; lehet, hamarosan ismét nyírni kell az egészet, főleg a széleken, nehogy túlterjedjen a kijelölt határvonalakon, beletépjen a szárazságtűrő gabonába, elárassza az utakat. Merthogy utána nehéz kiirtani, ha gyökereivel belekap a talajba...