Álomfejtő

- Jól van. Látom, most már rátérhetünk a lényegre - mosolyodott el a nő. - Szóval, amikor elalszik, akkor én is el fogok aludni, hogy ott lehessek magával.
- És muszáj, hogy erre a gépre legyünk kötve?
- Nem feltétlen, de a kapcsolat sokkal jobb és biztonságosabb lesz.
- És van valami terve?
- Igen. De ehhez a maga segítségére is szükségem lesz.
- De én nem fogok emlékezni semmire ebből amit most megbeszélünk. Igaz?
- Igen, legalábbis az álmában, én viszont fogok. Szóval. Ki akart a maga és a családjának az életére törni?
- Már mondtam. Egy alacsony, fekete szemű...
- Igen. Erre emlékszem. Én is láttam. De a valóságban ki ő? Mintha említette volna, hogy itt is találkozott vele.
- Igen. A neve Michael Corsen. A nő elővett egy kis naplószerű könyvecskét, és felírta a nevet. - Mit tud róla?
Jim a szoba távoli sarkába pillantott, ahol egy régi fotel állt, mögötte pedig egy barnás esernyőtartó, mely tele volt régi fekete esernyőkkel. - Michael Corsen, a főnököm. Tegnap rúgott ki a bankból, ahol dolgoztam. Elég ideges természetű. Sokat veszekszik, és mindig szigorúan figyel mindenkit, mintha csak lazsálnánk egész nap. Az igazság az, nem sokan kedvelik az irodában. Jill felemelte a fekete bőrborítású könyvet, és irogatni kezdett bele, egészen közel emelve a szeméhez, mivel a halvány fény miatt nehezen lehetett látni a képek foszforeszkáló csillogása mellett. - Mondja csak!
- Igen? - pillantott fel a nő.
- Lehetséges az, hogy ő is ugyanabban az álomban van, mint én?
- Igen. Lehetséges, de nem valószínű. Ehhez, hogy ezt megtudjam, vissza kell mennem az álmába, ahol könnyedén rájöhetünk. - És nem lenne jobb talán a valóságban... - kezdett bele Jim, de rögtön el is vetette az ötletet.
- Fejezze be Jim!
- Á, semmi! - legyintett. - Semmi értelme nem lenne vele beszélni. Amúgy is utált. Igaz, nem lenne értelme vele beszélni?
- Ahogy én látom, nem. De még ezt sem kell elvetni, de amint már mondtam, nem olyanok vagyunk az álmunkban, mint a valóságban. És ez is döntő lehet. - Jill egy rakoncátlan tincset dobott hátra a homlokából azzal a kezével, mellyel a tollat tartotta, majd Jim szemébe nézett.
- Bizonyára magával is előfordult, hogy olyasmit tett ott, amit amúgy soha nem tett volna. - Előfordult velem is. És akkor csak csodálkoztam magamon, hogy miket is álmodtam.
- Igen. Ezért nem mindig előnyös az ilyesmivel számolni.
- És akkor mit tudna segíteni nekem odaát?
- Ezek az információk, amiket elmondott, nagyon hasznosak lehetnek. Ha jól felhasználja, akkor könnyen előnyös helyzetbe kerülhet.
- Gondolja?
- Természetesen. Már csak az a kérdés, hinni fog-e nekem. Amint említettem, ismerősnek fog tartani, de nem fog tudni engem besorolni sehova. Valahogy úgy, mint amikor lát valakit az utcán, de nem tudja eldönteni, honnan is ismerheti az illetőt.
- Értem.
- Ez akkor van, amikor találkozunk valakivel az álmunkban, de elfelejtjük, viszont ha látjuk, akkor azt hisszük, valahol már találkoztunk vele, pedig valójában ez nem biztos, hogy igaz.
- Akkor mit tehetünk?
- Mondjuk volt valaki, aki hasonlított rám, és nagyon régen találkozott vele?
- Nem tudom. Valószínűleg. De gondolkoznom kell rajta.
- Szerintem találjon ki valamit! Ez fontos lehet.
Jim összevonta a szemöldökét, és lassan körbe hordozta a tekintetét a padlón.
- Azt hiszem, megvan. Volt egy osztálytársam még általánosban. Emily Watson­nak hívták. Őrá nagyon hasonlított első ránézésre, ahogy először megpillantottam. Egy ideig barátok is voltunk, de már nem hiszem, hogy felismerném, ha látnám - vonta fel a szemöldökét a férfi. - Ez megfelel?
- Tökéletes - mosolyodott el Jill, majd felállt, és a kis pamacsot Jim szólítójára tette. Jim érezte, ahogy a hűvös gombocska hozzáér, és miközben a nő rászorította a kezét, Jim Jillre pillantott, aki egy biztató pillantást küldött felé. Kintről halk csoszogás hallatszott, mire az öregasszony is bejött hozzájuk, akinek Jim még a nevét sem tudta, de talán ez most nem is számított. Nem kell mindent tudnia. Az asszony közelebb lépett hozzájuk, és leült az egyik fotelbe, keresztbe téve a kezét az ölében, miközben őket figyelte.
- Készen áll? - kérdezte Jill.
- Igen. Úgy érzem, kész vagyok - fújta ki a levegőt a tüdejéből Jim, mintha egy halálugrásra készülne valamelyik hídról a folyóba. - Ne aggódjon! A tea is segített. Tudja, nyugtató hatása van. - A tea? Nyugtató volt benne? - Dehogy, Jim! - szólt Jill halkan. - Csak nyugtatólag hat. Segít ellazulni. Ne idegeskedjen! Rendben?
- Rend­ben.
- És most feküdjön le!
Jim feltette a lábát az ágyra, majd végigfeküdt rajta. Látta, ahogy a lány is ezt teszi a mellette levő ágyon, majd megérint egy gombot a készüléken, melyen apró zöld villódzó jel jelent meg, mely teljesen összevissza mozgott a képernyőn. Le-fel, majd szinte minden irányba. Jim elfordult tőle, majd felpillantott a mennyezetre, és pár másodperc múlva szeme kezdett lecsukódni. Még egyszer körbenézett, és látta, ahogy Jill is végigdől az ágyon a kis fehér tapasszal a szólítóján, mire az öregasszony felállt, és elindult feléjük. Jim folyamatosan őt nézte, de szeme már teljesen összeszűkült, mivel már félig álomszerű állapotban volt, de hallotta, ahogy a nő feléjük csoszog, és mintha halk, monoton hangon mondott is volna valamit. Még néhány percig ébren volt, ha ezt az állapotot annak lehet nevezni, de már csak hangokat hallott. Szeme lecsukódott, majd egy pillanatra kinyílt, és az öregasszony ráncos arca jelent meg előtte, ahogy éppen felé hajolt, de ekkor már nem lett volna képes felébredni. Jim érezte, hogy süllyedni, majd forogni kezd körbe, mintha egy örvénybe került volna, mely lefelé rántja a víz legmélyére. Minden eltűnt, ami eddig körülvette. A szoba, a hangok a szagok, az enyhe tömjénillat, mely a szobában uralkodott, és feltűnt valami más. Fényesség vette hirtelen körbe, majd megint eltűnt, és már valami halk csilingelésfélét hallott.