- Nem, nem - ellenkezik a mérnök ezt nem tehetjük. Az igazgató megparancsolta, hogy mindent hagyjunk úgy, ahogy van, míg megjön a miniszter... A felső biztonsági nyílásokat a turbinanyílásokkal egyidőben nyitjuk ki, így látványosabb is lesz a dolog. Az oldalsó nyílások készen állnak?
- Készen, mérnök úr.
- Jól van. Mikor a miniszter ünnepélyesen elindítja az első turbinát, kinyitjuk az összes tartaléknyílást meg a felső biztonságiakat. Szükség van most rám ott maguknál...?
- Még nem, mérnök úr.
A bakelitszagú készülék csendje. Beszéd hallatszik a folyosón, lábak sietnek, valaki izgatottan kiált valamit.
Valter az ablakon át látja az igazgató kék autóját. Szóval itt van már; a többiek azért futkosnak fel-alá, akár az ijedt patkányok. Valter mosolyog, mikor megpillantja a hajlott hátú férfit kiszállni a kocsiból. Kalap van a fején, érdekes, nem zavarják a szarvai? - gondolja gúnyosan, de hamis a mosolya, nagyon hamis. Hiszen - érzi - Klára őt is megcsalja, ugyanúgy, ahogy a főnökét. Aztán látja, hogy az igazgató nem megy be az épületbe. Nyilván körüljárja az egész házat, ellenőriz minden előkészületet. Virágfüzéreket, üdvözlő feliratokat, zászlókat. Két brigádvezető megy mellette kétoldalt, akár a középkori apródok. Az egész látvány régi festményre emlékezteti Valtert. Csak a szereplők most modernebb ruhákat viselnek, és a háttérben álló autó zavarja a képet. De különben minden olyan, mint egykor lehetett, a királyok idejében. És a kölcsönös függőségük is látszik. Nem lennének igazgatók munkások nélkül. És fordítva. Végül is, nem lehet tudni, ki parancsol kinek. Ki van felül, ki lenn.
Az igazgató most bemegy a hallba, eltűnik Valter szeme elől. A folyosón feldübörögnek a kísérők léptei. Alázatos a hangjuk, a síkosságuk. Laposságuk. Mindenki fél a főnöktől. Vagy nem is fél, túl erős kifejezés, egyszerűen beléjük idegződött már, hogy a főnökök hatalmasak és félelmetesek, sokat árthatnak. Ötszáz éve beléjük ivódott, ott lapul a génjeikben, holott a főnökök meg is tudnak hunyászkodni -
Valter az órájára néz: tíz óra múlott tizenkét perccel. A miniszter már úton van. Közeledik. Valahol. Fekete autóoszlop kúszik gyorsan egy szürke betonsávon -
Kimegy a folyosóra, végig, a titkárság felé. Néhány ember áll az ajtó előtt, szó nélkül utat engednek neki. A csúnya vénlány odabenn olyan pillantást vet rá, mintha mindent tudna róla, minden rosszat. Pedig nyilván nem is sejti. Ezeknek az embereknek ilyen az arcuk, talán születésüktől fogva. Törpék.
Klára a szoba sarkában áll, kávét főz. Az alumínium készülék tompán csillog. Apró tálcák sorakoznak a világosbarna íróasztalon. Tekintetük egy másodpercre találkozik a levegőben, a vénlány azonnal felkapja a fejét, szeretne egyszerre belenézni mindkettőjük szemébe -
- Jó reggelt, Klára.
- Jó reggelt, mérnök úr.
Igen, gondolja Valter, ha valaki hallgatja őket, semmi nyomot sem talál, szavaik semlegesek, akár két ismeretlen ember telefonbeszélgetése. Száraz szavak a semmi-folyó medrében. Jó napot, igen, üdvözlöm, kezét csókolom, kisasszony, szép napunk van, szép az idő, milyen melegen tűz a nap és így tovább, egész hadserege van a felesleges, olykor-olykor mégis szükséges szavaknak. Péter is alárendelte magát az íratlan törvényeknek? Pedig ő mindig el akart szakadni, mindentől, mindenkitől... Nem, Péter egészen más. Például el sem lehetne képzelni, hogy idejönne. Nem illik ide, ahogy bálba, minisztériumi fogadásra, templomba, színpadra sem illik. Ő egyszerűen - más. Érdekes, milyen régóta nem jutott eszembe - töpreng el a mérnök. Ez a „régóta" legalább fél nap, de amióta ismeri a furcsa férfit, ez is sok.
Az igazgató kitárja az ajtót, talán a titkárnőnek akar szólni, de meglátja Valtert és int:
- Jöjjön csak, kolléga, jöjjön.
Az arca megint csak nem fejez ki semmit. Ez az igazgatók egyik szükséges tulajdonsága, gondolja Valter villámgyorsan, az alárendelteket megrémisztheti egy ilyen arc, sohasem tudják, mi jár a főnök fejében - közben kávészag tölti meg a titkárságod és Klára háttal áll nekik -
- Foglaljon helyét. Ellenőriztem az ünnepi előkészületeket. Mindent jól szervezett meg.
Csend. Valter hangosan kifújja a levegőt, megkönnyebbül. A sarokban álló pálma szomorúan lógatja leveleit. Megsűrűsödik a levegő. Az igazgató eltolja maga elől a papírokat az asztallapon, a faliórára pillant:
- Tíz harminc. A miniszter biztosan elkésik szokás szerint. A tó körül is minden rendben van? - és átható pillantást vet a mérnökre.
Hallott-e valamit Péterről? - bukkan fel a kérdés azonnal Valter agyában. Úgy dönt, maga említi meg, mert ha a főnök másoktól tudja meg a dolgot -
- Majdnem minden rendben. Mindkét faluból elköltöztek az emberek, kivéve egyetlen személyt...
- És ez a személy Orbán Péter, ugye?
A név gránátként robban. Valter siketülten ül egy percig. Mozdulni sem mer. Szóval az öreg tud a dologról. Ha most azt mondja, 'kollégám, maga nem végezte el a magára bízott feladatot, pedig az igazán nem volt nehéz, miért nem jelentette idejében, szóltunk volna a rendőrségnek, hogy erőszakkal lakoltassák ki azt az Orbánt... Valter felpillant és meglepődve látja, hogy az igazgató mosolyog. Sőt, már nevet, hangosan. Ebből kiderül, hogy nem haragszik.